Örökbefogadó nap

Szombaton örökbefogadó napon voltunk. Titokban reménykedtem, hogy sikerül majd Christ is eladni, így szépen rátettem a házibarkács jellegű reklámot (lásd kép) és elindultunk.

A felirat a hátán: Fogadj örökbe

Mocsok módon (és az érdekes programok ígéretével) rávettem a húgomat, hogy kísérjen el minket, így Lavinát is tudtuk vinni. A helyszínre tömegközlekedve jutottunk ki, amitől tartottam egy kicsit, de nagyon szépen viselkedett mindenki (testvéremet is beleértve :D) Az egyetlen kínos pontot a 72-es troli jelentette, ami – mint kiderült – valamikor a közelmúltban elsőajtós módba váltott. Szerintem a járművön mindenki minket nézett, ahogy felnyomulunk ketten a két kutyával, megállunk a folyosó közepén, előkaparjuk a jegyet a zsebemből és becélozzuk a jegykezelő nyílását. Közben persze egy termetes asszonyság próbál meg átnyomulni mögöttünk, hasonlóan termetes szatyorral a kezében. (A jogos kritikát megelőzve: azért nem volt a jegy a kezemben, mert a troli beállása előtti négy másodpercben a jegyek előszedése helyett a szájkosarak felrakásával voltam elfoglalva. Meg amúgy se számítottam rá, hogy elsőajtós lesz a járgány.) Innen a dolgok már simán mentek, csak a villamosra kellett kézben feltenni Christ (a hannoveri kocsik lenyitódó lépcsője már sok volt a lelkének).

Maga a rendezvény nagyon jó hangulatú volt, találkoztunk sok emberrel, sok kutyával, hallgattunk előadást. Majdnem indultunk az ügyességi versenyen is, de lecsúsztunk a nevezésről. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy mit produkál az eb…
Összefoglalva: meglepően jól viselte a dolgot. Néhány rajongója is akadt, akik szívesen simogatták, amit ő  – picit rettegve, picit visszahúzódóan, de – eltűrt. Komoly kérője sajnos nem akadt (vagy ha igen, az illető a helyszínen jól titkolta :D), de azért nem volt kárbaveszett nap.

(Az egyetlen horror-momentum: megérkezésünk után bejártuk a terepet, találkoztunk a többi kutyával, és Chris háromra is rávakkantott! Egyébként ugyebár egy kutyákkal teljesen jól kijövő ebről van szó –  mondjuk most se akarta leharapni a fejüket, csak úgy figyelmeztetően rájuk szólt. Mikor megemlítettem a dolgot egy szakértőnek, vigyorogva közölte velem, hogy „nocsak, felvette a gazdis attitűdöt?” Részemről szívroham és izé, a KUTYA UGYANIS NEM GAZDIS, és ne gondolja már magáról, hogy mégis…)