A múlt(-múlt) hétvégén dráma volt. Komolyan. Én legalábbis nagyon megijedtem.
Előzmény: szombat délután Chris megevett egy fél tepsi csokis sütit (részleteket most mellőzzük, mindenkinek saját fantáziájára bízom). Ezért vagy nem ezért (a cukortúladagolás gyerekeknél állítólag hiperaktivitást okoz), de teljesen zizi volt szombat este, de még vasárnap reggel is. Egyszerűen nem tudott a fenekén ülni. Gondoltam, oké, akkor kimegyünk a szabadba és fusson, amíg bír.
A szabad most épp a kutyafuttatót jelentette, mert kedvenc ligetünkben valami össznépi futóverseny volt, és a tömeg miatt nem tudtunk kimenni (utálom az egészséges életmódot, ebből is látszik, hogy nem tesz jót). Szóval bemegyünk a futtatóba, póráz le, a két eb elindul, fej fej mellett rohannak (a futtató gyakorlatilag egy csík, és a 25 méter hossz nem elég ahhoz, hogy Chris komolyabban legyorsulja Lavinát). Következő pillanatban Chris nekicsapódik az egyik agility-akadály tartórúdjának, puffan egyet (de komolyan, hallottam, olyan volt, mint a rajzfilmekben a hangeffektek), és ottmarad a földön.
Engem persze rögtön lever a víz, a szívem kihagy, odarohanok a kutyához, aki majdnem rögtön felül, és kis döbbenet után elkezd sírni. Még sose hallottam ilyen hangot kiadni. Az eddigi két sírása csak nyafogás volt, az ijedtség miatt, de ezt fájdalmában csinálta (bár belejátszhatott a sokk is, mint a gyerekeknél, akik egy esésnél szintén tudnak a meglepetéstől bőgni). Én egyszerre próbálom babusgatni, meg nem hozzáérni, nehogy valami bajt okozzak, meg valahogy ellenőrizni, hogy mekkora a baj, illetve nyugodt és magabiztos maradni, mert ugye minden kutyás könyv ezt ajánlja vészhelyzetben. Ezt így együtt nyilván sikeresen meg tudom valósítani. Közben meg azon pörög az agyam, hogy ki az az autós ismerős, akit vasárnap délelőtt riszthatnék, hogy vigyen el a kórházba engem meg egy fülig sáros, szőrös, esetleg véres állatot. Amikor pedig Chris feláll, de a jobb hátsó lábát nem teszi le, nagyjából lepereg előttem egy törött láb, műtét, gipsz, meg minden, ami ezzel jár.
A feszültség a végletekig fokozódik, közben viszont rájövök, hogy vért nem látni sehol, Chris húsz másodperc után abbahagyja a sírást, és öt perc elteltével a kutya – ha lassan és óvatosan is – de négy lábra áll és odébbsétál. Na itt kezdek megnyugodni. Végigellenőrzöm az ebet, és mivel mindene mozog és nem sikít a fájdalomtól, eldöntöm, hogy mégse tört csontja. Úgyhogy egy kis pihenés után szépen lassan elindulunk hazafelé, még csak nem is sántít. Közben telefonos segítséget kérek tapasztaltabb kutyástól, aki megnyugtat, hogy valószínűleg nem leszek felelős az állat haláláért.
Az otthoni nyugodtabb körülmények között elvégzett vizsgálat azt mutatja, hogy elég csúnyán lehorzsolta a szőrt/bőrt a jobb bordájáról (bár nem vérzésig), ott majd lesz egy csúnya véraláfutás. Illetve a bal belső combján is van egy kis nyúzott seb. Mindebből rekonstruálhatóak a történések: a kutya nem frontálisan csapódott az oszlopba, hanem ahogy el akart futni mellette, túlságosan kis ívben került (ez szerintem azért történt, mert Lavina ott loholt a bal oldalán, hiszen amúgy Chris hihetetlenül fordulékony, láttam már nem egyszer), és így kapta el azt a vasrudat. Gyakorlatilag végighúzta rajta a jobb oldalát, meg ahogy a lendület vitte, a bal lába belsejét is egy kicsit.
Mivel szemét vagyok, és szeretem fokozni a feszültséget, a továbbiak és a "mi történt másnap" a következő poszt témája lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése