Mert házat őriz. Nem vicc. Már megugatta
a postást, a közvetlen szomszédot és a távolabbi szomszédot is.
Sőt, amikor még (már) nem ugat, olyankor morog. Van egy olyan
sanda gyanúm, hogy ezt inkább félelmében csinálja, amit az a
tény is alátámaszt, hogy ugatás közben hátrál. De ahhoz
képest, amikor még megszólalni sem mert, szerintem haladás. Már
csak azt remélem, hogy a folyamat nem reked meg ezen a szinten,
hanem eljutunk az "olyan bátor vagyok, hogy már nem is kell
ugatnom, hogy ezt bizonyítsam" állapotig. Hiába, a remény
hal meg utoljára...
2013. április 28., vasárnap
2013. április 25., csütörtök
II. A mindennapok - 49.
A kutya ma nem kapott enni. Mármint tőlem.
Előzmények:
Épp lépek ki a munkahely kapuján,
amikor csörög a telefonom. Anyukám hív, hogy hazafelé ugorjak
már be a kínai gyorsétterembe, és vegyek valami ennivalót, mert
Chris megette apám egész ebédjét. Óvatlan módon ugyanis a
tűzhelyen hagyta. (Oké, az óvatlanság inkább ott történt, hogy
nyitva maradt a konyhaajtó, de a hűtőben azért még a csodakutyánk se
kereste volna az aznapi betevőt.)
Folyomány 1.: Chrisnak gyakorlatilag
eltűnt a horpasza, és nagyon-nagyon megfontoltan mozog.
Folyomány 2.: Amikor feladtam rá a
délutáni sétához a nyakörvet, feltűnt, hogy a feje két
oldalát, a jobb fülét és a vállait valami rászáradt anyag
borítja. Mivel az aznapi menü húsgombóc volt paradicsommártással
és krumplival, nem volt nehéz azonosítani a titkokzatos trutyit
(segített az intenzív paradicsomszag is). El se akarom képzelni
azt a jelenetet, aminek következtében a kutyának a válla, a feje,
de még a füle (!) is szószos lett...
Chris dagadtan |
2013. április 23., kedd
II. A mindennapok - 48.
Kiegészítés az
előzőhöz: valójában próbálom lenevelni róla, hogy felugráljon
az emberre. És nálunk tilos az ágyra felmennie.
De nincs kétségem
afelől, hogy egy megengedőbb környezetben mindkét tevékenységet
vég nélkül és örömmel gyakorolná.
2013. április 21., vasárnap
II. A mindennapok - 47.
Rámszóltak, hogy mindig csak a
rosszat írom meg a kutyáról.
Ez azért van, mert bár nagyon
szeretem, az ömlengős-csöpögős műfajban nem vagyok otthon. És
lássuk be, valahol unalmas arról írni, hogy az eb milyen kis
angyal. (Pedig – be kell vallanom – sokszor az...) Bezzeg az,
hogy milyen alávalóságot követett el már megint, na AZ izgi
téma!
No de legyünk tárgyilagosak, és
mondjuk el Chris-ről, hogy amikor éppen nincs megrémülve,
olyankor egy igazi ágyba-plüss bújós hízelgőgép. Imád
felkapaszkodni az emberre azokkal a hosszú, vékony, pókszerű
lábacskáival – ilyenkor odadörzsöli a fejét a
gyomortájékomhoz, majd jól összenyálazza a nyaktájékomat. A
másik, amit imád (és még horrorisztikusabb látvány), az az,
hogy hanyatt fekszik a földön, tekereg, mint egy ambiciózus
giliszta, simogattatja magát, és közben kéjes morgásokat hallat.
A következő képek ezt illusztrálják, megtekintésük csak erős
idegzetűeknek ajánlott!
2013. április 15., hétfő
II. A mindennapok - Öt perc hírnév
Nagy dolog történt velünk
mostanában. És meg kell mondjam: Chris kitűnően teljesített!
Azt nem írom, hogy felülmúlta a
várakozásaimat, mert nem vártam mást, mint teljes pánikot,
dühödt menekülési kényszert, és a „rettegéstől üveges
szemmel kővé dermedünk” mutatvány többszörös előadását.
Na ehhez képest a dolgok ellenkezően alakultak: így a várakozásaim
egyáltalán nem teljesedtek be.
De a történések, szépen sorban.
A Christ pátyolgató egyesület (az
Állat és Ember) mostanában több kábeltévés szereplési
lehetőséghez is jutott szűkebb pátriárkájában,
a XV. kerületben. Én is bekerültem a szórásba, mint
interjúalany, és hát mivel tudjuk, hogy minden reklám jó reklám,
azt találtuk ki, hogy beviszem a stúdióba Christ is. Hátha
valaki a képernyőn keresztül beleszeret. Az elképzelés szép és
jó, nagyon örültem is, míg rá nem döbbentem, hogy ehhez bizony
át kell utaznunk a fél várost... Chrisszel, aki még soha nem
békávézott. Sőt mi több, velem, aki krónikusan nem tud
közlekedni. (Csak egy példa: tősgyökeres belvárosiként még
mindig problémát – súlyos problémát – tud jelenteni egy
olyan helyzet, amikor el kéne dönteni, hogy a Nyugati pályaudvartól
melyik irányba van a Duna.) De a netet és a térképet tudom
kezelni, így elméletben szépen kidolgoztam az útitervet, aztán
fogtam a kutyát és hajrá.
A buszra persze fel kellett tenni, és
többször is megpróbálta leoperálni magáról a szájkosarat,
utána viszont egész szépen utazott. Részemről: az átszállásnál
csak egyszer(!) fordultam rossz irányba, ezért aztán elsőre az
ellenoldali megállóban kötöttünk ki. De mivel rutinos vagyok,
mindig ellenőrzöm a kihelyezett meneterendet (és átok annak a
fejére, aki olvashatatlanná firkálja őket, de most komolyan...),
így még időben korrigáltunk.
A második buszról leszálltunk abban
a megállóban, aminek az volt a neve, hogy Hubay tér (a
célállomásunk). Édes kis utcában volt a megálló – csak éppen
tér nem volt a közelében. Ilyen is csak velem történik... Némi
céltalan körözés után telefonos segítséget kértem. A többiek,
akik már a stúdióban voltak, egymással versengve igazítottak
útba. Ennek aztán az lett a következménye, hogy némi gyalogos
teljesítménytúra után először felszálltunk egy buszra a rossz
irányba, utána átszálltunk a visszamenőre, de túlmentünk a
megállón, majd megpróbáltunk végiggyalogolni egy vasúti
felüljárón, aminek a felvezető lépcsője le volt zárva (ami
csak akkor derült ki, mikor már odacaplattunk a lépcsősor
aljához, természetesen), majd végre-valahára egy sokadik busz
letett a megfelelő megállóban. Ezek után igen értelmesen és
összeszedetten beszélhettem. (Feltételezem, mert azóta se mertem
megnézni a felvételt.)
Chris viszont – mialatt kilométereket
rángattam magam után tökidegen helyeken, buszról fel-buszról le,
nem kicsit ideges lelkiállapotban – úgy jött velem, mint a
kisangyal! Nem volt pánik, lefagyás, hiszti, gyakorlatilag végig
láb mellett jött, szóval mintakutya szinten működött. Igaz,
hogy a stúdióban aztán (ahol a tévések igazán, tényleg mindent
elkövettek, hogy a vendégkutyák is jól érezzék magukat, még a
kanapéra is feljöhettek mellénk) semmit nem csinált, csak
lefeküdt és úgy maradt. Esküszöm, hogy el is aludt felvétel
közben. De legalábbis csukott szemmel csendesen szuszogott, és
közben szelíden csurgatta a nyálát a nadrágomra.
Mint mondtam, ez teljes meglepetés
volt, mert Chris érzékeny lelkétől nem vártam ilyen hősiességet.
De lehet, hogy csak megérezte: itt és most eljött a pillanat,
amikor a gazda helyett is neki kell teljesítenie...
És ezúton is köszönet (újra) a
televíziós munkatársaknak, akik nem csak a munkájukat és
idejüket adták bele az adás elkészítésébe, de még Chris
speciális igényeire is odafigyeltek. Kedvenc pillanatom az volt,
amikor a kamera mögött álló nagydarab férfiember rászólt a
mikroportokkal bajlódó szintén nagydarab férfiemberre, hogy
óvatosan menjen át a hátunk mögött, nehogy megijessze a
kiskutyát...
2013. április 6., szombat
II. A mindennapok - 46.
A múltkor vacsoránál ki kellett
mennem a szobából egy kis időre, de rutinosan (meg jaj-de-milyen
dörzsölten, gondoltam én) vittem magammal a félig teli tányért
is. (Oké, a fotelban ettem. Tudom, tudom...) A teli tejesbögrét
otthagytam a kisasztalon, gondolván, hogy arra úgyse izgul rá. Na
vajon mennyivel csökkent a tej mennyisége a bögrében, mire
visszaértem?
2013. április 5., péntek
II. A mindennapok - 45.
A tejet is szereti. Mindenkinek a
fantáziájára bízom, hogy elképzelje, milyen események vezettek
minket erre a következtetésre.
2013. április 3., szerda
II. A mindennapok - 44.
Kissé unalmas már mindig arról írni,
hogy az állat mit és hogyan evett fel, de Chris ezúttal dupla
pontos akciót hajtott végre, így talán érdemes elregélnem az
esetet.
Első pont. Én voltam hülye. Tény.
Nyitva felejtettem a konyhaajtót. De ki gondolta volna, hogy
közvetlenül evés után (a kajájukat készítettem össze a
konyhában, így maradt nyitva) a kismocsok beoson, és nyomtalanul
eltünteti azt az – idézem – „hatalmas adag tojásos galuskát,
amit apádnak készítettem ki”. Előtte vagy utána a kakaóporba
is belekóstolt, de az nem ízlett annyira, mert csak összenyálazta,
és a felét otthagyta. Kivételesen tettenértem, és természetesen
nagyon-nagyon leszidtam.
Duplázás. Fél órával (de lehet,
hogy csak 15 perc volt) később hallom, hogy valaki nagyon szidja az
állatot. Mikor megérdeklődtem, mi van, kiderült, hogy:
- Tesómék bevitték magukhoz a szobába az ebédet (fentemlített tojásos galuska).
- Fél percre kimentek a szobából, és nyitva hagyták az ajtót.
- A többit el lehet képzelni...
Chris hasa most olyan, mintha egészben
lenyelt volna egy labdát, és folyton az elefánt és az óriáskígyó
esete jut róla eszembe a Kisherceg-ből. És a sors
igazságtalansága: röhög, viháncol, és egyáltalán nincs
rosszul...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)