II. A mindennapok - Öt perc hírnév

Nagy dolog történt velünk mostanában. És meg kell mondjam: Chris kitűnően teljesített!

Azt nem írom, hogy felülmúlta a várakozásaimat, mert nem vártam mást, mint teljes pánikot, dühödt menekülési kényszert, és a „rettegéstől üveges szemmel kővé dermedünk” mutatvány többszörös előadását. Na ehhez képest a dolgok ellenkezően alakultak: így a várakozásaim egyáltalán nem teljesedtek be.

De a történések, szépen sorban.

A Christ pátyolgató egyesület (az Állat és Ember) mostanában több kábeltévés szereplési lehetőséghez is jutott szűkebb pátriárkájában, a XV. kerületben. Én is bekerültem a szórásba, mint interjúalany, és hát mivel tudjuk, hogy minden reklám jó reklám, azt találtuk ki, hogy beviszem a stúdióba Christ is. Hátha valaki a képernyőn keresztül beleszeret. Az elképzelés szép és jó, nagyon örültem is, míg rá nem döbbentem, hogy ehhez bizony át kell utaznunk a fél várost... Chrisszel, aki még soha nem békávézott. Sőt mi több, velem, aki krónikusan nem tud közlekedni. (Csak egy példa: tősgyökeres belvárosiként még mindig problémát – súlyos problémát – tud jelenteni egy olyan helyzet, amikor el kéne dönteni, hogy a Nyugati pályaudvartól melyik irányba van a Duna.) De a netet és a térképet tudom kezelni, így elméletben szépen kidolgoztam az útitervet, aztán fogtam a kutyát és hajrá.

A buszra persze fel kellett tenni, és többször is megpróbálta leoperálni magáról a szájkosarat, utána viszont egész szépen utazott. Részemről: az átszállásnál csak egyszer(!) fordultam rossz irányba, ezért aztán elsőre az ellenoldali megállóban kötöttünk ki. De mivel rutinos vagyok, mindig ellenőrzöm a kihelyezett meneterendet (és átok annak a fejére, aki olvashatatlanná firkálja őket, de most komolyan...), így még időben korrigáltunk.

A második buszról leszálltunk abban a megállóban, aminek az volt a neve, hogy Hubay tér (a célállomásunk). Édes kis utcában volt a megálló – csak éppen tér nem volt a közelében. Ilyen is csak velem történik... Némi céltalan körözés után telefonos segítséget kértem. A többiek, akik már a stúdióban voltak, egymással versengve igazítottak útba. Ennek aztán az lett a következménye, hogy némi gyalogos teljesítménytúra után először felszálltunk egy buszra a rossz irányba, utána átszálltunk a visszamenőre, de túlmentünk a megállón, majd megpróbáltunk végiggyalogolni egy vasúti felüljárón, aminek a felvezető lépcsője le volt zárva (ami csak akkor derült ki, mikor már odacaplattunk a lépcsősor aljához, természetesen), majd végre-valahára egy sokadik busz letett a megfelelő megállóban. Ezek után igen értelmesen és összeszedetten beszélhettem. (Feltételezem, mert azóta se mertem megnézni a felvételt.)

Chris viszont – mialatt kilométereket rángattam magam után tökidegen helyeken, buszról fel-buszról le, nem kicsit ideges lelkiállapotban – úgy jött velem, mint a kisangyal! Nem volt pánik, lefagyás, hiszti, gyakorlatilag végig láb mellett jött, szóval mintakutya szinten működött. Igaz, hogy a stúdióban aztán (ahol a tévések igazán, tényleg mindent elkövettek, hogy a vendégkutyák is jól érezzék magukat, még a kanapéra is feljöhettek mellénk) semmit nem csinált, csak lefeküdt és úgy maradt. Esküszöm, hogy el is aludt felvétel közben. De legalábbis csukott szemmel csendesen szuszogott, és közben szelíden csurgatta a nyálát a nadrágomra.

Mint mondtam, ez teljes meglepetés volt, mert Chris érzékeny lelkétől nem vártam ilyen hősiességet. De lehet, hogy csak megérezte: itt és most eljött a pillanat, amikor a gazda helyett is neki kell teljesítenie...

És ezúton is köszönet (újra) a televíziós munkatársaknak, akik nem csak a munkájukat és idejüket adták bele az adás elkészítésébe, de még Chris speciális igényeire is odafigyeltek. Kedvenc pillanatom az volt, amikor a kamera mögött álló nagydarab férfiember rászólt a mikroportokkal bajlódó szintén nagydarab férfiemberre, hogy óvatosan menjen át a hátunk mögött, nehogy megijessze a kiskutyát...