2013. január 31., csütörtök
2013. január 28., hétfő
I. A kezdetek
Az úgy kezdődött, hogy ideiglenes
befogadók lettünk.
Nem, nem is így, hanem úgy, hogy
három évvel ezelőtt örökbefogadtuk Lavina kutyánkat az Állat és Embertől. Mivel az egyesülettől mindenki, akivel az ügylet
közben találkoztunk, jófej volt, segítőkész és elkötelezett,
kapcsolatban maradtunk. Először ez csak azt jelentette, hogy
folyamatosan zaklattam őket kisebb-nagyobb kutyás problémáimmal,
később már apróságokban, amiben éppen tudtam, segítettem is az
egyesületnek. Aztán eljött az idő, amikor azon kezdtem el
gondolkozni, hogy most már talán képes leszek (és akarok is)
megbirkózni egy ideiglenes ebbel.
Definíció. Ideiglenes kutya:
olyan gazdakereső státuszú eb, aki végleges gazdára találásáig
ideiglenes befogadócsaládban lakik.
Közben egyrészt megtanulja az illendő
viselkedést („postásbácsit nem esszük meg”), másrészt
lehetőség nyílik a testi vagy lelki rehabilitációjára is. Nem
utolsó szempont, hogy az együttélést végigszenvedő befogadó
később, ha eljön az örökbefogadó gazda, részletes jellemrajzot
és kezelési útmutatót tud mellékelni a kutyához. Az ideiglenes
befogadás minden szempontból jobb megoldás, mint a menhelyi
elhelyezés, egyetlen gond van csak vele: kevés az olyan
önsorsrontó… izé, lelkes és elkötelezett
ember, aki ilyet vállal.
Első feladat, hogy az ember megfőzze
a családtagokat. Ugyanis nekik is együtt kell élni az ugatással,
a szőrtömegekkel, az esetleges szőnyegre pisiléssel, a kötelező
sétával ha a „főgazda” épp akadályozva van… Ügyes leendő
ideiglenes persze nem ezt a vonulatot hangsúlyozza, hanem hogy
mennyi szerencsétlen kutya él szeretet nélkül, hogy milyen édes
lesz majd, ha beköltözik, és hogy legalább lesz valaki, aki
lefoglalja a saját kutyát, és nem nekünk kell a nagyasszonyt
(értsd: Lavina) szórakoztatni. Ja, és hogy szóbanforgó
nagyasszony már bizonyította (hiszen jártak már nálunk
vendégkutyák), hogy nem, de TUTI NEM fogja széttépni az új
lakótársat, így senkinek nem kell a vérengző vadállatok közé
vetnie magát, ujjainak épségét kockáztatva, a vérontást
megakadályozandó.
Ha a puhítás sikerrel jár, ki kell
választani a leendőt. Kezdő ideiglenesként olyan gazdakereső
kutyák önéletrajzát kértem be, akiket már ismerünk
valamennyire, és nem előző nap kerültek az egyesülethez az
utcáról. Az utóbbi, egyébként szép és kihívásokkal teli
feladatot meghagyjuk a profiknak. Mint már említettem, ujjaink
épsége, a szomszédok idegállapota és a szőnyeg nedvszívó
képessége mind-mind figyelembe veendő; és az újonc a pályán
onnan ismerhető fel, hogy neki mindez még szempont…
Sajnos széles választék van olyan
ebekből is, akik már hosszú hónapok, néha évek óta várnak az
örökbefogadásra. Többen közülük panzióban, ami amúgy egy jó
átmeneti megoldás a menhely és az otthoni befogadás között,
viszont
A) napidíja van,
B) bármennyire is igyekeznek a
gondozók, az ember-kutya arány és a fizika törvényei (senki nem
lehet ott két helyen egyidőben, illetve egy nap csak 24 órából
áll) nem teszik lehetővé, hogy minden kutyának annyi törődés
és foglalkozás jusson, amennyit megérdemel.
A választék végül leszűkült két
ebre. Név szerint Sufnibumi és Christina volt az, aki „nem nagyon
problémás, közepes termetű, nem ugatós, és szüksége lenne rá,
hogy kikerüljön a panzióból”. A döntés személyes randevú(k)
után történt meg, és nem volt könnyű. Az igaz ugyan, hogy
mindkettő közepes (és azt is elhiszem, hogy nem ugatós), de ezen
kívül ég és föld a két kutya. Bumi fekete, Chris barna. Bumi
alacsony és mokány, rövid lábakon, Chris vékony és magas, olyan
lábakkal, mint egy szupermodell (kifejtés: hosszú és pálcika).
Ja, és egyik fiú, másik lány. Az már csak hab a tortán, hogy
Bumi első pillanatban odajött hozzánk, tökismeretlenekhez, és
vigyorgott, nyomakodott, simit kért; Chris „bocsánat, hogy élek,
de ne bántsatok nagyon” arckifejezéssel és viselkedéssel
menekült a legtávolabbra. Csak kajára volt hajlandó odajönni, de
szigorúan tartotta a „csak semmi bratyizás, tudom, hogy
előbb-utóbb bántani fogtok” attitűdöt.
Végül a család döntött, és
mindenki egyetértett: ha örökbefogadásra keresnénk kutyát,
kettejük közül egyértelműen Sufnibumi lenne a nyerő. De mivel
most nem mi vagyunk a fontosak (saját önző vágyaimat egyébként
is kielégítettem már a világ egyik legröhejesebb külsejű
négylábú szőrvető fegyverének örökbefogadásával), hanem az,
hogy esélyt adjunk egy kutyának a jobb életre, tehát legyen
Chris. Aki félénk, sőt gyáva; aki baromira nem értékeli, hogy
elhoztuk a panzióból és ezentúl gyönyörű (Andrássy út, te
csodás…) belvárosi környezetben élhet; akit amíg
jutifalatokkal tömsz, leül előtted és ottmarad, de mihelyt a kaja
elfogy, elhátrál tőled, a szoba legtávolabbi sarkába. Aki azzal
kezdi életének új szakaszát, hogy odapisil az előszobába.
Hát szóval így kezdődött.
II. A mindennapok - 5.
Na most akkor reggel pisilt az utcán.
Délután a linóleumra. Másnap kétszer is lent. Este húgom
szobájában a szőnyegre. (Azzal vigasztaltam, hogy úgyis megérett
a cserére, de valahogy nem értékelte az érvelésem.) Utána két
napig minden oké.
A kutya randomizál. Jobban csinálja,
mint egy számítógép, és még a vérnyomásom is felviszi vele.
II. A mindennapok - 4.
Séta alatt kakilt odalenn az utcán!
Most először! (Miknek nem örül az ember, ha kutyás…) Plusz
kihívás a sorstól, hogy lomtalanítás van, minden ház előtt
kupacok és fura emberek, de Chris nagyon jól bírja a gyűrődést.
Lesz ebből még valami!
Amikor saját pincénk kirakodásából
visszaértem a lakásba, Chris felugrálva köszöntött (első ilyen
megmozdulása), de szegény nagyon megkapta a magáét érte
Lavinától, aki a hangsúlyból ítélve elég ronda dolgokat
mondhatott neki. Az élet néha nem könnyű…
II. A mindennapok - 3.
Rájött, hogy a jutifalatok a szekrény
tetején laknak, és mereven kell abba az irányba nézni, hátha
valaki megsajnálja (megtörtént).
Lavina egyelőre még a baráti
semlegesség talaján áll, nemigen foglalkoznak egymással.
II. A mindennapok - 2.
Órákig keringünk a hatkerben azért
elég gyéren fellelhető füves részek környékén (csak azok
felelnek meg a kényes ízlésének), arra várva, hogy pisiljen
végre. Lavina már háromszor összejelölt minden fűcsomót,
szinte látom, hogy guvad a szeme az erőlködéstől, hogy
kipréseljen még egy cseppet, mert ugye szó nélkül hagyni nem
lehet a másét… Chris fél napja nem pisilt, de csak megy és
megy, faroklecsapva, és soha nem áll meg, soha nem fogom látni azt
a gyönyörű, katartikus mozdulatsort, ahogy lenyomja fenekét a
talaj fölé, domborít, és…
II. A mindennapok - 1.
Megjött az új albérlő. A saját
kutya nincs oda az örömtől, de ellenségeskedés jelei sem
mutatkoznak.
Chris rémesen meg van illetődve,
félórán át csak körbe-körbe járt, mint a mérgezett egér,
mindent szemügyre vett, a farka lecsapva. Egyetlen tuti módszer
van, amivel meg lehet nyugtatni – az ennivaló megszerzésének
lehetősége felülír mindent! (Sötét események árnyékát veti
elő ez a viselkedésforma, de ezt ekkor még nem tudtuk, ártatlanul,
bizalommal telien néztünk a jövőbe…)
Kapott rágcsacsontot, elvonult vele a
neki kijelölt helyre, annak rendje és módja szerint becsócsálta.
Saját kutya ugyanezt a csontot lerakta a szőnyegre, melléfeküdt,
és gyanakvóan nézett mindenkire, aki a közelébe ment.
Hiába, a
létbizonytalanságban leledző, éhező proletár és a gyűjtögető,
jóllakott burzsuj…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)