I. A kezdetek

Az úgy kezdődött, hogy ideiglenes befogadók lettünk.

Nem, nem is így, hanem úgy, hogy három évvel ezelőtt örökbefogadtuk Lavina kutyánkat az Állat és Embertől. Mivel az egyesülettől mindenki, akivel az ügylet közben találkoztunk, jófej volt, segítőkész és elkötelezett, kapcsolatban maradtunk. Először ez csak azt jelentette, hogy folyamatosan zaklattam őket kisebb-nagyobb kutyás problémáimmal, később már apróságokban, amiben éppen tudtam, segítettem is az egyesületnek. Aztán eljött az idő, amikor azon kezdtem el gondolkozni, hogy most már talán képes leszek (és akarok is) megbirkózni egy ideiglenes ebbel.

Definíció. Ideiglenes kutya: olyan gazdakereső státuszú eb, aki végleges gazdára találásáig ideiglenes befogadócsaládban lakik.

Közben egyrészt megtanulja az illendő viselkedést („postásbácsit nem esszük meg”), másrészt lehetőség nyílik a testi vagy lelki rehabilitációjára is. Nem utolsó szempont, hogy az együttélést végigszenvedő befogadó később, ha eljön az örökbefogadó gazda, részletes jellemrajzot és kezelési útmutatót tud mellékelni a kutyához. Az ideiglenes befogadás minden szempontból jobb megoldás, mint a menhelyi elhelyezés, egyetlen gond van csak vele: kevés az olyan önsorsrontó… izé, lelkes és elkötelezett ember, aki ilyet vállal.

Első feladat, hogy az ember megfőzze a családtagokat. Ugyanis nekik is együtt kell élni az ugatással, a szőrtömegekkel, az esetleges szőnyegre pisiléssel, a kötelező sétával ha a „főgazda” épp akadályozva van… Ügyes leendő ideiglenes persze nem ezt a vonulatot hangsúlyozza, hanem hogy mennyi szerencsétlen kutya él szeretet nélkül, hogy milyen édes lesz majd, ha beköltözik, és hogy legalább lesz valaki, aki lefoglalja a saját kutyát, és nem nekünk kell a nagyasszonyt (értsd: Lavina) szórakoztatni. Ja, és hogy szóbanforgó nagyasszony már bizonyította (hiszen jártak már nálunk vendégkutyák), hogy nem, de TUTI NEM fogja széttépni az új lakótársat, így senkinek nem kell a vérengző vadállatok közé vetnie magát, ujjainak épségét kockáztatva, a vérontást megakadályozandó.

Ha a puhítás sikerrel jár, ki kell választani a leendőt. Kezdő ideiglenesként olyan gazdakereső kutyák önéletrajzát kértem be, akiket már ismerünk valamennyire, és nem előző nap kerültek az egyesülethez az utcáról. Az utóbbi, egyébként szép és kihívásokkal teli feladatot meghagyjuk a profiknak. Mint már említettem, ujjaink épsége, a szomszédok idegállapota és a szőnyeg nedvszívó képessége mind-mind figyelembe veendő; és az újonc a pályán onnan ismerhető fel, hogy neki mindez még szempont…

Sajnos széles választék van olyan ebekből is, akik már hosszú hónapok, néha évek óta várnak az örökbefogadásra. Többen közülük panzióban, ami amúgy egy jó átmeneti megoldás a menhely és az otthoni befogadás között, viszont

A) napidíja van,

B) bármennyire is igyekeznek a gondozók, az ember-kutya arány és a fizika törvényei (senki nem lehet ott két helyen egyidőben, illetve egy nap csak 24 órából áll) nem teszik lehetővé, hogy minden kutyának annyi törődés és foglalkozás jusson, amennyit megérdemel.

A választék végül leszűkült két ebre. Név szerint Sufnibumi és Christina volt az, aki „nem nagyon problémás, közepes termetű, nem ugatós, és szüksége lenne rá, hogy kikerüljön a panzióból”. A döntés személyes randevú(k) után történt meg, és nem volt könnyű. Az igaz ugyan, hogy mindkettő közepes (és azt is elhiszem, hogy nem ugatós), de ezen kívül ég és föld a két kutya. Bumi fekete, Chris barna. Bumi alacsony és mokány, rövid lábakon, Chris vékony és magas, olyan lábakkal, mint egy szupermodell (kifejtés: hosszú és pálcika). Ja, és egyik fiú, másik lány. Az már csak hab a tortán, hogy Bumi első pillanatban odajött hozzánk, tökismeretlenekhez, és vigyorgott, nyomakodott, simit kért; Chris „bocsánat, hogy élek, de ne bántsatok nagyon” arckifejezéssel és viselkedéssel menekült a legtávolabbra. Csak kajára volt hajlandó odajönni, de szigorúan tartotta a „csak semmi bratyizás, tudom, hogy előbb-utóbb bántani fogtok” attitűdöt.

Végül a család döntött, és mindenki egyetértett: ha örökbefogadásra keresnénk kutyát, kettejük közül egyértelműen Sufnibumi lenne a nyerő. De mivel most nem mi vagyunk a fontosak (saját önző vágyaimat egyébként is kielégítettem már a világ egyik legröhejesebb külsejű négylábú szőrvető fegyverének örökbefogadásával), hanem az, hogy esélyt adjunk egy kutyának a jobb életre, tehát legyen Chris. Aki félénk, sőt gyáva; aki baromira nem értékeli, hogy elhoztuk a panzióból és ezentúl gyönyörű (Andrássy út, te csodás…) belvárosi környezetben élhet; akit amíg jutifalatokkal tömsz, leül előtted és ottmarad, de mihelyt a kaja elfogy, elhátrál tőled, a szoba legtávolabbi sarkába. Aki azzal kezdi életének új szakaszát, hogy odapisil az előszobába.

Hát szóval így kezdődött.