Ma a ligetben találkoztunk egy barátságos, közepes testű,
fehér kutyával. Már messziről kiszúrtam, mert a gazdái nagyon furcsán néztek
rám, amikor azt ordibáltam, hogy „Lavina, ide gyere!” Aztán kiderült, hogy
azért a csodálkozás, mert őt is így hívják. És én még azt hittem, ez egy ritka
kutyanév... (Bár bevallom, ismerek egy harmadik Lavinát is, de ő pár száz
kilométerre lakik tőlünk, és nem járunk egy ligetbe sétálni. Talán mégsem olyan
ritka a név.)
A druszák nem nagyon vegyültek egymással, viszont Chris és
az idegen Lavina gyorsan egymásra talált. A legaranyosabb az volt, amikor
ketten közösen hurcolásztak egy faágat, egyik az egyik végét kapta a szájába,
másik a másikat, és úgy rohangáltak le-föl.
Na ez az, amit Lavinával (mármint a MI Lavinánkkal) Chris
meg se próbál. Nagyon bölcsen, mert ha a szánhúzófélénk úgy érzi, hogy
veszélyben forog a tulajdona (= a szájában levő akármi), halálhörgéseket hallat
és elkezd nagyjából olyan erővel rángatni, mint egy gőzmozdony. Chrisnek a maga
légies testalkatával és érzékeny lelkével esélye sincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése